Szondi Két Apródja (II.rész)

Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
Pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.

Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
Szél zendül az erdõn, - leskel a hold:
Idekinn hideg éj sziszeg aztán!

A vár piacára ezüstöt, aranyt,
Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harcos paripái nyihognak alant:
Szügyeikben tõrt keze forgat.

Aztán - no, hisz úgy volt! aztán elesett!
Zászlós kopiával hõs Ali temette;
Itt nyugszik a halmon, - rövid az eset -;
Zengjétek Alit ma helyette!

Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
Nem hagyta cselédit - ezért öli bú -
Vele halni meg, ócska ruhába!

S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó;
Lány-arcotok a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
Fiaim, hozzá köt a hála!

Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedûl!
Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja elõtt a had rendre ledûl,
Kelevéze ragyog vala balján.

Rusztem maga volt õ!... s hogy harcola még,
Bár álgyugolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot!... Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte.

Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kõ módra befolyván a hegy menedékét:
Õ álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.

Vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dícséretibõl az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár
És börtöne kész Ali úrnak.

Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely õt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lõn ily kora veszte!