Mécsvilág

Õszvégi alkonyat. Kis szobában két szék. Az ablakon kopott, üres szilvafa sziluettje, aranysárga, mécsbarna fény a vékony, halott ágak között, árnyék a falon a sötétjük. Minden sárga és barna idebenn, mint ázott, árva utak alján nyári léptek ki-kigyúló emléke.

Csend van. Mérhetetlenül mély, hervadt õszi csend. Mellettem fekszel. Nem szólunk. Öleljük egymást, szemben az ablak. Rád nézek, te visszanézel belém és megcsókolsz. Édes a szád, meleg a nyelved.
Lehunyom a szemem és érzem a mosolyod a csókodban. Nem szeretkezünk. Szorítalak és szorítasz, bújok és bújsz, mozdulsz és mozdulok. R
ád nézek újra, te mosolyogsz a halvány, fáradt fényben, arany a hajad, esti nap a szemed. Arcod két tenyeremben, gyönyörû vagy, létezel.
Létezem. Béke van, elalszunk. Szívemben dobogó szíved és halkan kering bennem álom és pogány, égõ kívánság: ne mozduljon meg a Föld hajnalig! Soha többé.