Kés? ?szi éjszakán, álmatlanság hajnalán,
már a Hold se volt sehol, pihenni tért.
Szobám sötét sarkából, egy árny vált ki a homályból,
csendben megállt, szót sem szólt, hozzám hajolt.

Éreztem: szívem dobban, tudtam: mindent tud rólam.
Nézett és én is néztem... az Asszonyt Feketében.

Lázas arcom fürkészte, h?vös, halálos csendben.
Láttam, a lámpafény hogy n?, sötét haján hálót
sz?.
Bólintott, halkan ennyit szólt: "van még id?..."

Mosolygott, búcsút intett, elt?nt és súlyos csend
lett.
Köddé vált végleg az éjben... az Asszony Feketében.

Újra, ha eljön értem, akkor majd útra hív engem.
Vezet majd fekete csendben... az Asszony Feketében.