Úgy 11 tájban, a cukrászdába valaki hogyha belép még meglátja álma mai mágusait: Winklert és Eldée-t, akik a kávéba tejet most kevernek épp. És az asztaluk mellett is ott van velük ernyőjük ráncába bújva egy etűd ami a hangjait tekintve egyszerű ugyan, de meggyőző mágikus hatalma van. Éveken át csak a szertartások, amiket a nők, akik ott voltak, tagadnak mások előtt. És ahogy a közértbe mennek reggeliért, végül nem hisznek ennek a látomásnak, amit úgy éltek át mint a szemeik előtt lepergetett filmek hadát, mikben a hősöknek reggelre illatos fürdő, narancslé meg némi kávé dukált.
Winkler és Eldée a hajóra mennek, de mindazonáltal mindazon általmennek, amin ekkor szokás: álmodozás.
Winkler és Eldée a Körúton állnak és az arcukon serkedő másnapos szakállnak a mibenlétéről fecsegve lesik: hoz-e a sors valami villamost nekik. Pedig a lelkük mélyén egy hajóra vágynak, amit a déli tengereken átmuzsikálnak, a bárban várva megy egy árva hajnali vendég utolsó óhaját
Winkler és Eldée a hajóra mennek, de mindazonáltal mindazon általmennek, amin ekkor szokás: álmodozás.
Képzeletükben ez egy latin hajó, amin a fedélzeten is úszik, ha jó az idő, néhány kis bikinibe bújt nő. Nem áll, nem megy és nincs is idő ott a hajón. Csak Winkler és Eldée állnak A megállóban, akár szerelmespárnak is nézhetnénk őket a színház felől, de túl nagy a szél és a hajó bedől.